Gépgyár
Fejlődés útján Nyomtatás E-mail

Adottságok. A családi kis műhely potenciálja, vagyis helyzeti energiája miatt nem tudott kicsiny maradni. Mindenfelől elárasztották munkákkal, nagy műhellyé kellett növekednie. Miként a lejtőre helyezett golyó sem tud egy helyben megállni, mert megindítja, vonzza és gyorsítja a gravitáció, ugyanúgy a kis műhely sem maradhatott meg eredeti keretei közt: soha nem sejtett fejlődésre késztette alkotni tudó képessége. Ki gondolta volna annak idején, hogy a kezdetben a semminél nem sokkal nagyobb budai törpeüzemnek valaha jövője és komoly szociális hivatása lesz? A fejlődő üzem hasonlítható a kerékpároshoz, vagy a „repülő” géphez. Mind a kettőnek dinamikai egyensúlya van: addig tudnak csak egyensúlyban maradni, amíg mozgásban vannak, amíg hajtóerő hat rájuk. Ha a sebességük megszűnik, vagy lecsökken, a kerékpáros oldalra dől, a repülőgép pedig menthetetlenül lezuhan. Egy termelőüzem is csak addig áll biztosan, amíg van megoldatlan feladata. Ha nincs munkája, értelmét veszti. Az ország elesettsége idején az ipar fejlesztésére irányuló minden magánkezdeményezés gazdasági érdeket  képviselt, de ha az újonnan létesülő vállalkozás – önzés és kapzsiság helyett – szociális hivatástudattal is bírt, az különösen nagy jelentőségű volt. A mi fejlődő üzemünkről ez utóbbit állapította meg nem csekélyebb tekintély, mint maga Mónus Illés (Népszabadság 1972. február 16.). „Hallottam beszélni arról a budai kis üzemről… Ha fele igaz annak, amit róla regélnek, megemelem előtte a kalapomat.”

Természetesen, az első világháborút követő gazdasági káosz és nyomorúság közepette üzemünk zavartalan fejlődését számos tőlünk független tényező befolyásolta. Marx a „Das Kapital” című művében erre vonatkozóan így ír: „Az én álláspontom, amely a társadalmi, gazdasági formák fejlődését természettudományos folyamatnak fogja fel, kevésbé mint minden más teheti felelőssé az egyes embert oly viszonyokért, amelynek a társadalmi terméke marad, bármennyire föléjük emelkedjék is személyileg.” A történelmi adottságokon nincs mit szégyellnünk és nincs mit szépítgetnünk! Nem voltunk mozgatói a történelemnek. Nem tehettünk ellene semmit, legfeljebb csak azt, aminek igyekeztünk is megfelelni: felvettük a harcot a magunk kis körében a nyomorúság offenzívájával szemben. Ez már kezdő műhelyünknek is törekvései közé tartozott, és ennek a küzdelemnek lett tudatos folytatója a későbbi gyárvállalat is.

Gépbeszerzések. Egy-egy üzem teljesítőképességének előfeltétele a megfelelő gépi felszerelés. Mi is csak úgy léphettünk a fejlődés útjára, ha gépparkunkat kellően növeltük. Erre egy hadiüzem leszerelésekor véletlenül adódott alkalmunk, amikor értesültünk arról, hogy eladásra kerül egy olyan különleges hengerköszörűgép, melyből csupán két másik van az országban. Tudtuk, hogy az, aki ennek birtokosa lesz, előnyös helyzetbe kerülhet az autójavító iparban, így elhatároztuk, hogy megszerezzük.

Családtagjaink kölcsönpénzét is igénybe véve, sikerült is azt megvásárolnunk. A gép másfél év alatt behozta a vételárát, ennél azonban sokkal komolyabb eredményt jelentett, hogy üzemünk az autójavító üzemek közt most már nemcsak Csonka János jó hírneve folytán, de gépfelszerelése révén is biztos vezető helyre került. Valósággal dőlt hozzánk a munka. Az általunk megszerzett köszörűgépre, mint később megtudtuk, igényt tartott volna a Weiss (azelőtt Serényi) nevű fogaskerékgyár is. Ennek a tőkeerős vállalatnak olyan különleges szerszámgépei voltak, amelyekkel egyetlen belföldi gyár sem rendelkezett. Ezek révén tetszése szerint akár az egész magyar ipart „megvámolhatta” volna. Mikor a szóban forgó használt köszörűgép a mi tulajdonunkba került, a Weiss cég egy vadonatúj modern svájci gépet vett, és ezzel erősen betört szakterületünkre. Hogy vezető helyünket megtarthassuk, nekünk is meg kellett vásárolnunk ugyanazt a drága gépet. Fedezetünk erre nem volt, tehát hitelt igényeltünk. Ez a gép is rövidesen kifizette magát, de akkor a Weiss-féle fogaskerékgyár újabb különleges gépre tett szert. Így rákényszerített bennünket évről évre gépparkunk hitelben történő továbbfejlesztésére. Az automobiliparban ui. a versenyképesség, főképpen a szállítási határidőben jutott kifejezésre. Az kapta meg a munkát és hódította meg a vevőt, aki azonnal szállított. Akinek nem volt meg a gyors szállítóképessége, az lemaradt, átesett a rostán. Tulajdonképpen a vetélytárs volt az, aki a kis üzemet, Csonka János automobiljavító- és gépműhelyét állandó növekedésre késztette. Ha nem akartuk, hogy dolgozóink munka nélkül maradjanak, lépést kellett tartanunk. Ez az, amit a fentiekben a folyamatos fejlődés dinamikus egyensúlyi állapotának neveztünk, melyben nincs mód megállásra.

A többletérték problémája. Az említett különleges gépek lényegesen több jövedelmet hoztak, mint a szokásos szerszámgépek. Ezek „pénzcsináló gépek” voltak, ezek keresték meg a kis üzem bevételének java részét. Nem kellett magas képzettségű, nagy órabérű szakmunkás a kezelésükhöz, sőt egy megbízható betanított munkás két-három gépet is ki tudott egyidejűleg szolgálni, ami a nyereséget ismét emelte. Mikor az első ilyen gépet megvettük, úgy éreztük, méltányos lenne, hogy annak a gépnek a hozadékából, amely az egész üzem helyzetét erősítette, külön is részesülne az a munkás, aki a gépen dolgozik. Ezért számára, a tisztes órabéren felül, még egy darabszámtól függő juttatást is rendszeresítettünk. Később, amikor egyidejűleg három gépen termelt, e bér háromszorosát kaphatta kézhez, így a betanított munkás keresete utolérte, sőt esetenként túlhaladta szakmunkás társaiét. (Vö: Népszabadság, 1968. december 6.)

Természetesen, lehet azon vitatkozni, hogy ki érdemel több fizetést: a gyakorlott, nagy képzettségű szakmunkás, vagy az, akinek az a szerencse jutott osztályrészül, hogy őt állították egy különleges gép mellé. Azt hisszük, Engels se tudta volna logarlécen kiszámítani, hogy mi lenne az igazságos részesedése a „többletértékből” a „pénzcsináló gép” mellé állított egyénnek. Újonnan beszerzett gépeink – saját szervezésünkkel és némi kiszolgáló asszisztenciával – lendületesen segítettek bennünket automobiljavító- és gépműhelyünk fejlesztésében. És éppen rendkívül jó jövedelmezőségük – az a bizonyos sokszor kifogásolt „többletérték” – tette lehetővé azt, hogy Csonka János lényegesen jobb bért tudott fizetni dolgozóinak, mint a budapesti nagy vasipari üzemek.

A fenti példákból világosan látszik, hogy a többletérték létrehozása nem annyira a gépen dolgozó betanított segédmunkás érdeme volt, mint inkább azé a drága pénzen vásárolt tőkéé, gépé, amely az eredményes munkafolyamatot lehetővé tette. Csonka János szociális érzékét dicséri viszont, hogy a különleges gépek által termelt többletértéket nem vonta ki az üzemből, hanem abból többletkeresetet juttatott valamennyi dolgozójának, az összességet részesítette méltányosan belőle. Így az üzem fejlesztése, visszakanyarodva, ismét dolgozóink életszínvonalát és biztonságát javította. Ekként működött a magánkézben levő, de szociálisan irányított tőke.

Anélkül, hogy Marx többletérték-elméletének helyességével itt vitába óhajtanánk bocsátkozni, még egy tényezőre szeretnénk a figyelmet felhívni. Egyazon munka elvégzéséért Csonka Jánosnak köztudottan többet voltak hajlandók fizetni a műhelyek és autótulajdonosok, mint más üzemnek. Kérdezhetjük: honnét ered ez a többlet, kinek az érdeme, kinek a fáradságjutalma volt ez? A munkás nem dolgozott többet, nem termelt többet. Ezen a ponton az egyszerű többletérték-elmélet nem alkalmazható! Ezt az esetet csak annak a műtét előtt álló embernek az esetéhez lehet hasonlítani, aki a biztos kezű sebésznek szívesen hajlandó az átlagosnál többet fizetni! Ezt a fajta többletértéket nem a munkás, hanem Csonka János neve, múltja és megbízhatósága hozta létre. De a családias, szociális szellemű kis üzemben minden úgyis a közös kasszába futott, s ismét több kenyér és több gép lett belőle. Az érdem a „szocialista tőkésé”, a haszon a közösségé volt.

További fejlődés. A 20-as évek végén nem engedélyezték az automobil-behozatalt az országba, és így azokban az években az autójavító ipar különleges lendületet kapott. A 30-as évek viszont annál nyomorúságosabban alakultak. A gazdasági krízist az egész világ megérezte, mi magunk is tapasztaltuk. Ezért, hogy a foglalkoztatottságot biztosítsuk, olyan tartalék munkákról kellett gondoskodnunk, amelyek felett alkalomadtán mi magunk majd rendelkezhetünk. Így került sor saját típusú kismotorjaink tervezésére és készítésére. Lassacskán már jelentékeny pénzösszeg feküdt kész motorjainkban. Előrelátásunk végül is kifizetődött. A legkeservesebb 1931-es bankzárlatos évben ui. próbamotorjaink alapján kiadós állami rendelést kaptunk, amely közel három esztendőre ellátta üzemünket szakmába vágó munkával.

A gépek és a dolgozók számának növekedése elkerülhetetlenné tette a műhelyterület folytonos növelését. Ez azt jelentette, hogy szinte félévenként kellett falat törnünk. Szerencse, hogy az a családi bérház, melyben laktunk, s ahol műhelyünket (gyárunkat) alapítottuk a terjeszkedő üzem rendelkezésére állt és, hogy az igénybe vett helyiségekért bért nem kellett fizetnünk. Ez lényegesen csökkentette rezsiköltségünket. Ezenfelül a családi bérház üzemünk 12 alkalmazottjának alacsony bérű szolgálati lakást biztosított. Ez a tény azzal az előnnyel is járt, hogy ezen alkalmazottaink jelentős közlekedési időt és költséget takaríthattak meg.

A 30-as évek derekán ismét az automobil-alkatrész felújító csoport volt az, amely átvette az üzemben a kenyérkereső szerepét. A kismotorkészítő részleget inkább a polgári célokra szolgáló kísérleti motorok készítése foglalta le, amely munka nem hozott pénzt, sőt rengeteg kísérleti költséget emésztett fel. Nem akarván pénzállományunkat túl sokféle kísérleti típusba ölni, egyes célokra külföldről készen hoztunk motorokat és ezeket építettük be polgári feladatot ellátó gépegységekbe, mint például: kendernyűvő és permetező gépekbe. E műveletek bevételi haszna – mely főleg kereskedelmi tevékenységünkből eredt – ugyancsak a közös kasszába vándorolt, tehát egyaránt gyarapította a szociális és a fejlesztési alapot. Ugyanezt a célt szolgálta később szerszámgép-képviseleti osztályunk tekintélyes jövedelme is.

Nehézségek. Volt a II. világháborút megelőzően egy időszak, amikor teljesen mellőznünk kellett minden befektetést, mert aránylag magas munkáslétszámunk nem állt arányban a piacon igényelt munkamennyiséggel. Dolgozóink nem vették észre a szorosságot, ezt nem éreztettük velük, de magunknak annál inkább főtt a fejünk. Minden pénzt, amit az automobil-alkatrész felújító üzemrész megtermelt, át kellett irányítanunk a kismotorkészítő részleghez. Utóbbi rendületlenül gyártotta tovább a polgári célokra szolgáló – tűzoltószivattyú és szükségvilágító gépcsoportokhoz való – motorokat, amelyek java részét nem tudtuk értékesíteni. Kölcsönt véve igénybe, raktárra dolgoztunk. Az ezzel járó kockázatot vállaltuk, mert szigorúan ragaszkodtunk ahhoz az elvhez, hogy rendeléshiány miatt dolgozót nem bocsátunk el!

Gépgyártás. Idővel szerencsésen találtunk olyan üzletágat, amely bőséges gépi- és kézi munkát adott, s amelynek akkortájt jelentős kereslete volt. Világszerte ui. óriási igény mutatkozott szerszámgépekre. Nekünk volt már tapasztalatunk ilyen gépek gyártásában, hiszen – annak idején – saját kezdő gépeinket is el tudtuk készíteni, mégpedig mostoha körülmények között. Most pedig csupa kitűnő karban levő pontos géppel és jól gyakorlott munkaerő-garnitúrával rendelkeztünk. Így fogtunk bele az Angliába irányuló szerszámgépgyártásba. Több gépet le is szállítottunk igen szép sikerrel. Aztán közbeszólt a háború. Fennmaradó gépeinket szívesen átvették a hazai gyárak és ezzel a bankkamattól megszabadultunk.

Munkásképzés. Ennek az időszaknak, különösen az 1930/31-es válságévnek egyik szociális nevezetességeként tartjuk számon,  hogy akkor, amikor a nyomorúságos viszonyok miatt az ország valamennyi munkaadója – az államot, mint munkaadót is ideértve – csökkentette a dolgozók jövedelmét, volt egy olyan üzem, mely nem csökkentette, hanem növelte dolgozói keresetét. Ez az üzem – az egykori kis műhelyből létrejött – Csonka János Gépgyára volt.

Amikor az ország gazdasági helyzete javult,  ismét megnőtt a szakmunkások iránti kereslet. Hogy a szükséges utánpótlást biztosítsuk, nagyobb számban vettünk fel fiatalokat, akiket most már saját költségünkre képeztettünk ki: a középgyárak tanonciskolájába járattuk őket. Ennek az iskolának a színvonala lényegesen meghaladta a főváros által fenntartott kötelező tanonciskolák szintjét, de meg sem közelítette a Csonka Gépgyár Fehérvári úti épületében később létesített (a 9. fejezetben említett) saját iparos iskola színvonalát. Ekkor még nem volt tanoncműhelyünk, nem is lett volna helyünk e célra, így tanulóinknak részt kellett venniük az üzem termelő munkájában. Hogy számukra olyan munkát adhassunk, amin szakmájukat gyakorolni tudják, átvállaltuk a Weiss Manfréd-gyártól azokat a repülőgép-alkatrész munkákat, amiket náluk a Hispano–Suiza repülőmotorgyár alvállalkozásban rendelt meg. De ez csak kivételes esetnek számított, mert tanulóinkat elvből már ekkor sem foglalkoztattuk tömegmunkával.

Hadiüzemmé nyilvánítás. Az európai feszültség miatt az Iparügyi Minisztérium üzemünket is a hadiüzemek közé sorolta és bennünket lőalkatrész-készítő munkára kötelezett. Ehhez a munkához a mi szokásos kisszériában való gyártási módunktól eltérő felszerelésre, tömeggyártó gépekre volt szükség. Ugyanakkor a Honvédelmi Minisztérium is bejelentette igényét olyan további benzin-elektromos gépcsoportokra, amelyek motorjai lényegileg a mi tűzoltómotorjainkkal voltak azonosak. Így a szükségmunka céljából annak idején csak raktárra gyártott gépeink, melyek eddig holt tőkét képeztek, egyszerre értékesíthetők lettek. Eladásukkal megszereztük a tömegmunkához szükséges gépeket, és elértük, hogy a lőszermunka ne járjon ráfizetéssel.

A lőszerkészítő munka elvállalása kötelező volt. Elveinkkel ellenkezett, hogy gyilkoló szerszámok előállítói legyünk. Nem voltunk háborúpártiak az első világháború kitörésekor sem (amikor pedig Európa-szerte a lakosság nagy többsége lelkesedéssel fogadta a hadüzenetek hírét), és most sem akartunk nyerészkedő hadseregszállítókká válni. A békét mindig többre értékeltük az erőszaknál. A lőszeralkatrész-gyártásnak azonban volt egy előnye, mégpedig az, hogy ennek révén sikerült dolgozóink java részét a frontszolgálat alól mentesíteni. Ez alkalmazottaink közül sokaknak az életét mentette meg. Igyekezetünk arra irányult, hogy megvédjük a „nagy család” minden tagját. Volt, akit a vasúti vagonból emeltünk ki és akadt, akit  a Don mellől, vagy a lövészárokból hozattunk vissza.

A lőszermunkától való megszabadulás érdekében Csonka Béla kijárta, hogy a motorkészítésre megkapjuk ugyanazt a frontmentességi védelmet, amit a lőszermunka biztosított. Ennek az volt az ára, hogy teljesítőképességünket meghaladó mennyiségű, honvédelmi célokra szolgáló kismotorok gyártását kellett elvállalnunk. Ez szükségessé tette üzemünk további felfejlesztését. Félreértések elkerülése végett le kell szögeznünk, ifj. Csonka János és Csonka Béla gyári tevékenységükért a háború kezdetétől fogva a Gyártól semminemű javadalmazást sem vettek igénybe, mert nem akarták, hogy bárki is személyüket a hadiszállítók kétes csoportjába sorolhassa. Ezért fizetést csak a szerszámgép-képviseleti osztálytól, kereskedelmi tevékenységük díjazásaként fogadtak el.

 
Új gyár épület Nyomtatás E-mail

Búcsú a régi műhelytől. A motoros gépegységek szerelése és tárolása nagy helyet igényelt, ugyanígy az alkatrészek raktározása is. Egy időre kisegített bennünket egy elhagyott gyárhelyiség, amelyet a Budafoki úton béreltünk. Csak kényszerből költöztünk oda, mert az – faépület lévén – tűzveszélyt jelentett. Dicséret és köszönet illeti dolgozóinkat azért, hogy egyetlenegy tűzeset sem fordult elő. A veszélyesség, ami nemcsak anyagi kárral, de emberéletben való kockázattal is járhatott volna, sürgőssé tette, hogy üzemünket e területről mielőbb kivonjuk. Búcsúznunk kellett a régi kedves kis műhelytől mihamarabb… minden áron!

Nem akartunk elköltözni a budai oldalról. Nem óhajtottunk kieső gyárnegyedbe – Angyalföldre, vagy a Váci út környékére – kerülni, már csak azért sem, mert sok munkatársunk a budai oldalon telepedett le. Tudtuk, nincs lehetőségünk arra, hogy – mint Svájcban, Németországban vagy Amerikában – üzemünket egy park közepén építsük fel. De ha nem is állt módunkban ilyen ideális környezet megteremtése, iparkodtunk új gyárunkat kulturáltabb, zöldövezethez közel eső negyedbe telepíteni. Így esett választásunk a svéd alapítású Standard–Ericsson-gyár szomszédságában lévő Fehérvári úti telekre. Fél évszázad távlatából visszatekintve, úgy találjuk döntésünk helyes volt.  Természetesen a gyárépítéshez sok pénzre volt szükség. Hogy a kívánt támogatást elnyerjük, fáradságot nem ismerő utánajárással meg kellett ismertetni az Iparügyi Minisztériummal a Csonka Gépgyár közgazdasági szerepét és haladó szociális munkavezetését. Ez utóbbi nem csekély mértékben közrejátszott abban, hogy a Minisztérium üzemünket iparfejlesztési kölcsön megadására méltónak találta.

Részvénytársasággá alakulás. 1939-ben célszerűnek mutatkozott, hogy üzemünk  részvénytársasággá alakuljon. Cégünk új neve „Csonka János Gépgyára Rt.” lett. Ez a módosítás üzemünknek – belső műszaki értékén felül – bizonyos kereskedelmi tekintélyt is kölcsönzött, de struktúrájában lényegében véve semmi változást sem okozott.

Az új épület. Az a telek, amelyre új gyárépületünket emeltük, egy Amerikában élő nagynénénk, özv. Boross Sándorné tulajdonát képezte. Ő, amikor 1920-ban Magyarországra látogatott, nagyobb pénzösszeget hozott magával, amelyből – az inflációs pénzromlás elkerülésére – tanácsunkra a mai Bartók Béla úton egy telket vásárolt. Ezt a telket még a II. világháború előtt, az ő hozzájárulásával, a Fehérvári út 50. (ma: 44.) sz. alatti telekre cseréltük át. Mivel a „Csonka János Gépgyára” nevű egyéni cég akkor már létezett és szépen virágzott (lásd: cégjegyzés 1929. július 3.), remélni lehetett, hogy egyszer majd saját épületét itt építheti fel. Így került sor a Fehérvári úton új gyárépületünk megépítésére, melynek terveit fivérünk Csonka Pál készítette, s ő végezte az építkezés ellenőrzését is.

A Csonka Gépgyár épületeinek tervezésekor erősen előtérbe kerültek a szociális szempontok. Erről tanúskodnak a célszerűen megépített mosdó- és öltözőhelyiségek, az üzemi konyha, a tágas étkezőterem, kultúrszínpad, orvosi rendelő, tanműhely, tanterem stb. Mindenütt érvényesítettük a korszerű higiéniai szempontokat. A luxust mellőztük, de olyan szép összkomfortos, napsugaras portáslakást létesítettünk, amelyre talán ma is büszkék lehetünk. A Csonka Gépgyár új épülettömbjének első része az iparfejlesztési kölcsön felhasználásával épült. Mire azonban 1941 tavaszán az új épületbe beköltöztünk, máris szűknek bizonyult. Így további kölcsönt véve igénybe, meg kellett építenünk – a már meglévő épülethez csatlakozó – szerelőrészleget is. Ennek az épületnek csak egyharmada szolgálta magát a termelést, kétharmad része közvetlenül a munkást.

Az építéshez felhasznált iparfejlesztési kölcsön megszerzését a Gyár eszmei javai: a Gyár múltja, jó híre, kiváló szakmunkás- és mérnökgárdája, jól bedolgozott munkaköre, szociális intézményei, egészséges szelleme tette lehetővé. Jelentős anyagi segítséget nyújtott az a körülmény, hogy munkásaink foglalkoztatására az előző években raktárra gyártott motorjainkat a katonaság átvette, és ezzel holt vagyonunk hirtelen aktivizálódott. Az ezáltal létrejött haszonrészesedés nem a dolgozóinktól elvont többletértékből eredt, mert ők a munkájukért járó tisztes munkabért már évekkel előbb megkapták, élvezték és el is költötték. A kimutatott haszonért a Csonka János Gépgyára Rt., mint egyéni cég dolgozott meg. A Gyár volt az, amely a banktól kölcsönbe vett tőkéjét befektette, amely annak súlyos kamatait fizette. Az pedig egészen természetes, hogy üzemünk a raktárról szállított motorokért 1941/42-ben jobb árat tudott a Minisztériumtól kapni, mint amennyiért azokat 1939-ben polgári célokra el tudta volna adni.

Haszon abból a tényből keletkezett, hogy a Honvédelmi Minisztérium – ellenőrzött utókalkuláció alapján – olyan árban rendelte meg motorjainkat, amennyibe azok kis tételben való gyártáskor általában kerültek. Csupán gyárunk speciálisan kifejlesztett kisszéria-gyártó módszerének köszönhető, hogy a szokásosnál lényegesen gazdaságosabb, selejtmentes gyártást tudtunk bevezetni. Az Árellenőrző Hivatal szakértő mérnöke már 1941-től kezdve minden legkisebb tételt ellenőrzött és meggyőződött arról, hogy számításaink és áraink helytállóak. A Gyár haszonkulcsa ellen sem emelt kifogást, mint ahogy nem kifogásolhatta a racionális gyártást, és a szociális felhasználásmódot sem.

Cégérünk. A Csonka Gépgyár nem árban, hanem minőségben és kiszolgálásban versenyzett a konkurenciával. Emblémája: MMM (Mindig Megbízható Munka) közismertté vált. Ezért a mi üzemünk mindig kapott munkára megbízást, még akkor is, ha árai akár 20%-kal a versenytársakéi fölött voltak. Vevőink igényes kiszolgálását mindennél előbbre valónak tekintettük. Ez nemcsak az autóalkatrész-felújító részlegünkre vonatkozott, hanem a kismotor-osztályra is. Az általunk szállított sok száz motor közül hosszú esztendők során reklamációval egyetlenegy motor sem került vissza.

Nem kellett sokat költenünk reklámra sem, nem volt szükségünk üzletszerzőkre, politikai összeköttetésekre. Üzletszerzőnk csak a három M betű volt. Ennek ellenére üzemünk mint a guruló hólabda, önmagától nőttön-nőtt. Ügyvivőink maguk a dolgozók voltak, mint szószólóink, minden egyes munkájukkal eljuttatták hírnevünket üzletfeleinkhez. A jó munka dicsérte mesterét! Édesapánktól mint életbölcsességet azt tanultuk, hogy a megbecsült, jól fizetett munkás: a gyár legfőbb tőkéje. És a mi munkásaink jó felszereléssel, ésszerű szervezéssel, mérnöki irányítás mellett, ambícióval dolgoztak. Maguk keresték a jobb, célszerűbb munkamódszereket, nem gyártottak selejtet, nem pazaroltak sem anyagot, sem időt. Tudták, amit a budai szomszéd gyárak dolgozói és velük együtt az egész ország is elismert. Azt, amit a Népszabadság 1968. december 7-i száma így fogalmaz meg: „Munkásaik nemcsak az akkori létbizonytalanság miatt ragaszkodtak a gyárhoz, hanem mert – anyagilag és szakmailag egyaránt – rangot jelentett a Csonkánál dolgozni.” A munka hősei a Csonka Gépgyárban nemcsak a „fizetésért” és nem egy-egy címért vagy jelvényért dolgoztak, hanem a munkáért önmagáért, mint alkotásért és magáért a „gyárért”, a gyári közösségért.

Bérnyugalom. 15 éven át gyárunk fizette az ország vasiparában a legmagasabb munkabéreket, ahogy azt annak idején a vasművek statisztikája évről évre kimutatta. Ez kiküszöbölte az elégedetlenséget, önérzetet kölcsönzött dolgozóinknak és békességet jelentett családjaiknak. Béremelésekre többségében a Gyár vezetőségének saját elhatározása alapján került sor.

„Akkord” kereseti lehetőségeket biztosítottunk, hogy tudását és szorgalmát mindenki saját tetszése és szükséglete szerint érvényesíthesse, megállapított órabére mellett többletkeresethez jusson, s annak hasznát azonnal élvezze. Elleneztük az évi haszonrészesedés formájában történő jutalmazást. „Közösködésben” csak elveszett volna az egyén szorgalma, s ezáltal a gyári közérdek rövidült volna. Az „akkord-időket” egy korrekt jellemű szakemberrel állapíttattuk meg, akinek pártatlansága mindkét részről vita felett állt. A megállapított egyezményes darabárakat sohasem csökkentettük, még akkor sem, ha az esetleg aránytalanul nagy jövedelmet jelentett egy-egy dolgozónak. Ez fokozta a Gyár iránti bizalmat, bérnyugalmat teremtett. Órabéres dolgozóink 12 fizetéses szünnapot vehettek igénybe, hogy ők is keresetkiesés nélkül ünnepeljenek és pihenjenek, akárcsak a havibéresek. Ugyancsak teljes fizetést biztosítottunk számukra a légiriadók időtartamára. Fizetett eltávozási időt engedélyezhetett minden műhelyfőnök a beosztottjának olyan ügyek elintézésére, amit gyári gondozónőnk nem tudott helyettük elvégezni.

A „Munkások Bankja”. Bankáraink az üzem dolgozói voltak, akik megtakarított keresetüket szívesen kamatoztatták évi 8%-os kamattal a „Munkások Bankja” elnevezésű gyári takarékpénztárban. Dolgozóink így tőkéstársaink, szinte részvényesek lettek és a bankok helyett ők kapták a kölcsönökért járó kamatot. Ekként lehetett az üzem rohamos fejlődése közben elkerülni, hogy az üzem a finánctőke martaléka legyen (mint pl. a Méray-testvérek motorkerékpár-gyára). Végeredményben a Csonka Gépgyár fejlődése során – a továbbjutáshoz szükséges tőke előteremtése – nem a dolgozók keresetének leszorítása révén, hanem ellenkezőleg, annak jelentős gyarapodása mellett következett be. Voltak, akik arra figyelmeztettek, hogy a gyári takarékpénztár életre hívása hibás lépés, mert ezáltal sztrájkkasszát létesítünk saját magunk ellen. Ilyen aggályunk nem volt. Feltételeztük, hogy dolgozóink öntudattal, kellő erkölcsi igazságérzettel rendelkeznek.

Kamatmentes kölcsönt és előleget számtalan esetben folyósítottunk. Ezzel sokakat pillanatnyi pénzügyi problémáikon átsegíthettünk, s előbb élvezhették olyasvalaminek a hasznát, melynek megvételére csak később került volna sor. Valamennyi alkalmazottunk családja részére halálos balesetre érvényes igen komoly összegű életbiztosítást kötöttünk. Néhány progresszív szellemű gyárigazgatóval közösen gyári nyugdíjintézetet létesítettünk. Ezt tisztviselőinken kívül fokozatosan egyes fizikai dolgozóinkra is kiterjesztettük.          Gyárunkban intenzív balesetmegelőző tevékenység folyt. Balesetszázalékunk elismerten alacsonynak számított, ezért az Iparfelügyelőségtől kedvező besorolást kaptunk. A baleset-elhárításra tett javaslatokat pénzzel jutalmaztuk.

Gyári szolidaritás. Felvetődhet a kérdés: annyi válság és vihar közepette miként tudott a Csonka Gépgyár mintaüzem lenni és maradni? A kérdésre válaszként leszögezhetjük, hogy ez csak azért volt lehetséges, mert a Gyár dolgozói oly kiváló szellemi és erkölcsi kvalitással rendelkeztek, mely a külső körülményektől függetlenül, időtálló volt. Az üzem dolgozói és vezetői jól ismerték és megértették egymást. Érezték a közösségben rejlő hatalmas erőt. A Csonka Gépgyár munkásai bátran kiálltak a Gyárért és annak vezetőiért, mert tapasztalhatták, hogy ugyanezt megtették értük főnökeik is, nemegyszer életüket mentve meg, vagy börtönből szabadítva ki őket. A Csonka Gépgyárban nem volt szükség aktivistákra, propagandistákra, nem kellettek szónokló agitátorok. Helyettük a látható tettek beszéltek. A Gyár erkölcsi tőkéje a dolgozók és vezetők közti szolidaritásban rejlett. Dolgozóink érezték, hogy a Gyár értük is van, és sorsa az ő vállukon is nyugszik. Ezért nem volt sohasem sztrájk. Megbizonyosodhattak arról is, hogy munkahiány miatt senkit nem bocsátunk el. Ez leszerelte az örökös félelemérzést és mindenkinek megnövelte a biztonságát.

A beosztottak és vezetők közti szolidaritást jól példázza a háború előtt kialakult Intéző Bizottság. Szándékosan fejeztük ki magunkat úgy, hogy „alakult”, mert nem mi alakítottuk és nem is mi alapítottuk. A természetes szükségszerűség hozta létre és a közügyek iránt érdeklődőkből tevődött össze. Nem volt ügyrendje, alapszabálya, tisztikara és különösen nem volt pénztárosa. Nem szedett tagdíjat. Úgy keletkezett, hogy a közösséget érintő problémák „elintézését” egyesek önként elvállalták, és azután rendszeresen őket hívtuk össze megbeszélésre. Nem „választott”,  inkább „vállalkozók” testülete volt, melynek tagjai mindig megjelentek és rendelkezésre álltak, ha valamit meg kellett vitatni. Nem volt megbízásuk arra, hogy a többieket képviseljék, de őszinte szókimondó beszédükkel mégis a „köz” véleményét tolmácsolták. Véleményüket nem befolyásolták gyáron kívüli tényezők és nem voltak választott emberek, akiknek pozíciója mástól függött volna, így nem voltak demagógok. Nem tartoztak sem felfelé, sem lefelé senkinek, csak saját lelkiismeretüknek és a munkásbecsületnek. Igazi szociáldemokraták voltak. Milyen más volt ez, mint a 10 évvel később – az államosítás után – alapított Üzemi Bizottság!

Távlati elképzeléseink. Minthogy a munkásemberekkel közvetlen, állandó kapcsolatot tartottunk fenn, sok mindent megismertünk életükből, köztük olyan problémákat, amelyekkel mi a szülői házban nem találkoztunk. Így aztán mérnöki álmaink, találmányok, szerkezetek, szabadalmak, műszaki alkotások és ezek sikerei mellett egy új cél rajzolódott ki előttünk: a jólétben és biztonságban élő, független, művelt és megelégedett munkáscsaládok szolgálata. Ez az, amiről Németh László az Irodalmi Újság 1956. évi vezércikkében így ír: „Nem volt vad álom többé az értelmiségi színvonalra emelkedő munkás és paraszt nép s a néphez szító értelmiség testvéri egyesülése egy értelmiségi társadalomban.” Ezt a gondolatot persze még nem lehetett a kezdeti állapotban, az induló kis műhelyben megvalósítani. De ahogy a régi bölcs mondás állítja – „a tenger minden cseppjében megtalálható az óceán minden tulajdonsága” –, ugyanígy Csonka János kezdő kis műhelyében, annak minden sejtjében, vagy génjében előre meg volt írva az eljövendő üzem egész történelme, szociális elhivatottsága.

A közösségi tulajdon. Az esztendők és tények hosszú sora bizonyítja, hogy mi, akik egy kis vállalat alapítói voltunk, a gyári vagyont szociális rendeltetésű közös szerzeménynek tekintettük, amelynek elindítói és szervezői voltunk, minélfogva mi lettünk annak első számú felelősei is. Igyekeztünk azt legjobb tudásunk szerint irányítani, úgy kezelni, mint családfő kezelte egykor a családi vagyont: a kenyeret biztosító földet. Számunkra az üzem olyasmit jelentett, mint halnak a víz: egy közeg, amelyben és amelyből él, de amit nem szándékozik meginni.

Tervünk az volt, hogy végül munkatársaink jogilag is a Gyár tulajdonosaivá váljanak. Ennek a törekvésnek a megvalósítása azonban nem lett volna könnyű, mert hát pontosan mit is jelent az, hogy „társtulajdonos”? Mit értünk azon, hogy „közösségi tulajdon”? Nem tekinthettük a munkást, mint különálló egyént a Gyár tulajdonosának. Helyesebbnek tartottuk a tulajdonos fogalmát a munkások összességére vonatkoztatni, habár ez is csak képletesen érthető. Tulajdonos a szó szoros értelmében ui. az, aki szabadon rendelkezik valamely tárggyal. Nem tulajdonos ilyen értelemben viszont a munkás, mint egyén, mert pl. nincsen joga egy fúrógépet eladni. De nem tulajdonos a Gyár munkásságának összessége sem, mert pl. nem adhatja el az egész Gyárat egy külföldi vállalatnak. Tanulmányoztuk annak különböző módozatait, hogy miként lehetne a Gyár munkásait a Gyár részvényeseivé tenni. Tudtuk, hogy ezt az átmenetet úgy kellene megoldanunk, hogy abból tényleges bevételük és ne csak névleges hasznuk származzék, és ugyanakkor a Gyár termelése – amelytől kenyerük függött – az átmenet alatt is töretlenül növekedjék. Ámde a háború végét és Budapest ostromát követő időszakban egy ilyen átszervezést nem lehetett volna megvalósítani.

A háború utolsó hónapjai. A háborús őrület végén a bombatámadások miatt üzemünk egy részét nem kis költséggel ki kellett telepíteni a budatétényi gombapincékbe és a szociális szempontokat is teljesen kielégítő föld alatti üzemmé kellett átszervezni. Mindezt azért vállaltuk, hogy üzemünk gépparkját a Németországba való elhurcolástól megmentsük. A háborús nyomorúság szülte infláció már erősen éreztette hatását. Hogy a drágulással lépést tartsunk, – a GYOSZ (Gyáriparosok Országos Szövetsége) figyelmeztetései ellenére – dolgozóink fizetését hónapról hónapra felemeltük. Egyúttal mind erősebben növeltük a természetbeni juttatásokat. Mindezt akkor tettük, amikor gyártmányaink ára rögzített maradt. Gyárunkban az ostrom előtti utolsó bérfizetéskor – rossz előérzettől vezérelve – minden dolgozónak a karácsonyi bérén túl további három heti előleget folyósítottunk. De ahhoz nem volt hatalmunk, hogy bárkit a bekövetkező szörnyűségektől megoltalmazzunk.

Az ostrom előtt – további intézkedésként – gyárunk teljes pénzkészletét a Gyár mérnökei között írás és nyugta nélkül, csupán becsületes megőrzésre szétosztottuk. Ezeket a komoly pénzösszegeket az ostrom után hiány nélkül visszakaptuk! 1944 karácsonyán a Csonka Gépgyár személyi állománya 1046 fő volt. Még az utolsó gyári ünnepségen meghallgattuk iskolaigazgatónknak, Dr. Huszty Mihálynak az óvóhelyen fogalmazott merész hangvételű alkalmi színdarabját. De aztán megszólaltak a szirénák és eldördültek a Citadella német „Göring”-mozsarai. Megremegtek ablakaink, s a karácsonyi hangulat szertefoszlott. Mi is szétszéledtünk. Az illúziónak vége lett, és mindenki menekült haza éppúgy, mint ahogy azt gyári ünnepélyünk színpadán, Márton Lajos festett díszlete mutatta: ki-ki hóna alatt szorongatva a Gyártól kapott karácsonyfát, kalácsot és az utolsó alkalommal kiosztott sztaniolos szaloncukrot. Ezután a történelem vette át a szót! És soha többé nem voltunk mindnyájan együtt…  Sokan örökre eltávoztak.

 
Szociális törekvéseink Nyomtatás E-mail

Emlék a múltból. Gyermekkorunkban a Ferencvárosban a Soroksári (ma: Ráday) utcai Dohánygyár közelében laktunk, és így sétáink sokszor annak kapuja előtt vezettek el. Rögtön a kapuval szemben volt egy szomorú intézmény: a Zálogház. Nemegyszer megfigyelhettük, amikor munka végeztével a Gyár kapuján kitóduló munkásasszonyok első útja egyenest ide vezetett, hogy beadják vagy visszaváltsák apró portékáikat. Gyermekek voltunk, de felfogtuk, miről van szó, és a látvány mély nyomot hagyott lelkünkben. Későbbiek során ez a kép is hozzájárult ahhoz, hogy aránylag korán felismertük a munkásságot és az anyagilag kiszolgáltatottakat fenyegető nyomor veszélyét. Azt, hogy annak elhárítására a magunk körében is cselekednünk kell. E cél érdekében igyekezetünk arra irányult, hogy dolgozóink anyagilag, testileg és szellemileg független emberként örömet találjanak a munkában, az alkotásban, biztosítva lássák maguk és családtagjaik boldogulását.

Küzdelem a társadalmi igazságtalanságok ellen. Élesen szembehelyezkedtünk az ember szabadságát gátló társadalmi előítélet minden formájával. Ezt tettük a háború előtt és a háború után is: védtük az ártatlan embereket az erőszak és visszaélések ellen. Megmentettük zsidó származású alkalmazottainkat a sárga csillag viselésétől, hozzátartozóiknak vatikáni menlevelet szereztünk. Komoly adománnyal támogattuk a Wallenberg-akciót, amelynek feladata volt, hogy a magyarországi zsidóságot semleges területre, Svájcba, Svédországba menekítse. Ehhez sok pénz kellett, de gyorsan. Yngve Hartwig Ekmark svéd konzul felhívására Csonka Béla egy vagon burgonyát és 100 000 pengőt adott át erre a célra. Ki a megmondhatója, hányan juthattak ki ezáltal Svájcba, Svédországba? Hányak élete menekült meg Dachautól, Auschwitztól? A nyilas őrület tetőfokán szembehelyezkedni az uralkodó irányzattal, támogatni az üldözötteket nem volt veszélytelen vállalás.

Gyárunk az ostrom alatt előítélet nélkül fogadott be egy orosz származású nőt és adott elő orosz színdarabokat a gyári színpadon. A tanonciskola tanárául egy olyan mérnököt alkalmazott, akit az 1919. évi Tanácsköztársaság alatti tevékenysége miatt elítéltek. A Gyárban ezért hátrányos bánásmódban nem részesült. A felvételnél egyedül az számított, ki mit tud, hogyan dolgozik. A szociális szempontokat mérlegelve ifj. Csonka János felvett egy olyan géplakatost, aki 15 évet ült fegyházban, mert ittas állapotban feleségét agyonlőtte. Ez az ember máshol hiába próbált elhelyezkedni, a társadalmi előítélet megakadályozta őt abban, hogy munkát kapjon. Gyárunk dolgozóinak bármikor jogában állt az üzem vezetőit megszólítani, kérésüket, panaszukat személyesen előadni, őket bejelentés nélkül irodájukban felkeresni és mondanivalójukat a legilletékesebbekkel közölni. Jogsegélyszolgálatot létesítettünk. Jogvégzett tisztviselőnk, dr. Cseffalvay György minden időben szívesen állt tanácsaival dolgozóink rendelkezésére.

A közerkölcs védelme. Helyes erkölcsi értékrend megteremtésére és érvényesítésére törekedtünk. Felléptünk az erkölcsi lazaság, szabadosság ellen. Semlegesíteni igyekeztünk a háború és az uszító propaganda által okozott erkölcsi rombolást, akadályozni a családok szétesését.

Családvédelem. A zavartalan jó munka előfeltétele, hogy a munkáját végző embert ne terheljék a családi otthonnal kapcsolatos gondok. Ezek elhárítására szociális osztályt állítottunk fel. Vezetésével a kiválóan minősített, egyetemi végzettségű dr. Poor Pálnét – a Gyár népszerű Anna nővérét – bíztuk meg. Éleslátásával, szociális érzékével, fáradhatatlan buzgalmával meg nem hálálható szolgálatot tett dolgozóink és családtagjaik érdekében. A családi gondok enyhítésére erősen progresszív bérrendszert vezettünk be. A fizetésen felül jelentős családi pótlékot folyósítottunk, hogy nagycsaládos munkatársaink ne kerüljenek hátrányos helyzetbe. A családi pótlék a gyermekek számával arányosan nőtt, és lépcsőzése olyan progresszív volt, hogy az pl. egy négygyermekes segédmunkás keresetét megduplázta.

Már az első gyermeknél is fizettünk családi pótlékot, amit jelenleg – a Népszabadság 1968. december 6-i száma szerint – a magyar állam nem fizet. Egy-egy gyermek után mindenki a fizetésétől és beosztásától függetlenül azonos családi pótlékban részesült. A feleség is jogosult volt erre a juttatásra, ha gyermek is volt a családban. Ezzel azt kívántuk elérni, hogy az anya ne legyen kénytelen munkát vállalni, idejét gyermeke nevelésére fordíthassa. Úgy gondoltuk, hogy így válhat a boldog családi élet alappillérévé. A dolgozni járó asszony kettős hivatásának nem mindig tud eleget tenni, a látszólag magasabb életszínvonal, a keresethajszolás tönkreteheti a családot, kikezdheti magát a társadalmat.

A férj keresete – adataink szerint – elegendőnek bizonyult a család eltartására. A háború alatt, amikor női alkalmazottaink száma megemelkedett, bölcsődét létesítettünk a Gyár közelében. Ennek vezetésével egyik munkatársunk szakképzett feleségét bíztuk meg. Előszeretettel alkalmaztunk nagycsaládosokat. Tanulófiúkat is elsősorban a sokgyermekes családokból válogattunk, mert saját családunkból kiindulva meggyőződésünkké vált, hogy ezek a szülői házból hozzák magukkal a közösségi érzést. Különös gondot fordítottunk arra, hogy ifjú munkásaink és tanulóink részére előkészítsük az utat a családi élet felé. Ennek érdekében fiataljainknak gyári tánciskolát szerveztünk, ahol gondos szülők leányaival ismerkedhettek meg. Urbán János tanárunk indítványára a Gyár tőszomszédságában Legény Otthont létesítettünk, melyet maguk a fiatalok vezettek demokratikus önkormányzattal.

Öröm és gyász. Részt vettünk dolgozóink örömteli és szomorú családi eseményeiben. Házasságkötésekor mindenki egyformán három napi fizetett szabadságban részesült. Az ifjú párt gyári kocsin vittük az esküvőre és nászajándékkal ajándékoztuk meg. Ha egy csöppség volt érkezőben, a gondozó nővér előre helyet biztosított az egyik ismerős szülőotthonban. Mire az apróság megérkezett, vadonatúj fehér gyerekkocsi és kelengye várta. Légiriadós időkben többször megtörtént, hogy a baba sietett, és a riadó alatt nem közlekedtek a mentők. Ilyenkor – akár éjjel is – Csonka Béla vitte a türelmetlen „kicsi” mamáját a szülőotthonba.

Haláleset bekövetkeztekor gyárunk pénzben megtérítette az egyszerű budapesti szabványos temetési költséget. Ez mindenkire nézve szigorúan egyenlő volt. Kiterjedt a házastársra, a gyermek és a szülő elhalálozására. A koszorút a munkatársak nevében a Gyár fizette. Semmiféle külön gyűjtést a Gyárban nem engedélyeztünk, nehogy előítéletek vagy politikai szempontok zavarják az amúgy is szomorú eseményt. Ahogy a házasságkötésen örömmel vettünk részt, úgy gyászolva mentünk el munkatársaink búcsúztatására. Ha egy gyári munkatárs családtagja hunyt el, fizetett szabadnapokat engedélyeztünk.

Magzatgyilkolás. E kérdésben nyíltan megvallott erkölcsi alapra helyezkedtünk. A kérdés megoldását nem a „jövendő lakosok” számának csökkentésében, hanem a lakások számának növelésében láttuk. Rádöbbentünk, hogy mi, mint a Gyár vezetői, nagyon sokat tudunk tenni – a fizetésen kívül – munkatársaink érdekében, ha látni és észrevenni akarjuk problémáikat, ha nemcsak motorok készítésével, hanem az emberek tudatos segítésével és irányításával is foglalkozunk.

Egészségvédelem. A munkáscsalád egyetlen jövedelemforrása a hetibér. Ha ez betegség miatt elmarad, felborul a család gazdasági egyensúlya, megjelenik a nyomor, az ínség, a zálogház. Gyárunkban az egészségért való tudatos küzdelem az üzem növekedésével párhuzamosan fejlődött ki. Új gyárépületünkben mindennapos díjmentes orvosi szolgálatot, hetenként kétszer nőorvosi és gyermekorvosi rendelést rendszeresítettünk, jó nevű orvosokkal. Súlyosabb esetben alkalmazottainkat szakorvosokkal magánbetegként kezeltettük, beleértve a fogorvoslást is. Célunk az volt, hogy idejében szembeszállhassunk a kórral, mielőtt az elharapódzik. Dolgozóink az orvosi szolgálatot munkaidőben, időveszteség és kereset-kimaradás nélkül vehették igénybe. Gyárunkba az üzemorvos által előírt orvosságokat motoros küldönc hozta a gyógyszertárból munkaidő végére, hogy senki se veszítsen időt és ne legyen rest érte menni. Indokolt esetben dolgozóink részére magunk szereztük be a gyógyuláshoz szükséges külföldi drága gyógyszert. A háború után ritkaságszámba menő penicillint és sztreptomicint – dollárért – a feketepiacon vásároltuk. A gyógyszerellátásról Mária nővérünk gondoskodott.

Órabéres alkalmazottainknál az OTI által fizetett táppénzt mindenkor teljes keresetre egészítettük ki. Kereseten felül, külön segélyt folyósítottunk – a gondozónő, vagy a gyári orvos javaslatára –, akár hosszú hónapokon át is, amikor a betegnek különlegesen jó táplálkozásra, kondíciójának feljavítására volt szüksége. Néhány napos betegségnél a dolgozó  – amikor még nem kapott az OTI-tól táppénzt – a gondozónő, az orvos vagy az üzemmérnök javaslatára úgy maradhatott otthon, hogy teljes fizetését megkapta. Az üzemmérnök ismerte emberei megbízhatóságát és ennek megfelelően garantálta, hogy tettetés esete nem forog fenn. Ennek az intézkedésnek az adott további jelentőséget, hogy indiszpozíció esetén senki sem kényszerült munkába menni. Ily módon egy-egy nagyobb bajt, még talán üzemi balesetet is megelőzhettünk. Elhagyott, magányosan élő betegeinket a Gyár gondozónővére és a szociális osztály férfitagjai látogatták, s segítették őket ügyeik intézésében. Ostrom után, amikor nehézkes volt a közlekedés és hiányos az OTI orvosi szolgálata, beteglátogató orvosunk, dr. Gombos Gyula motorkerékpáron kereste fel lakásukon munkatársainkat és családtagjaikat, hogy ne maradjanak kezeletlenül.

Céltudatos betegségmegelőző tevékenység. Összes alkalmazottunkat orvosi vizsgálatnak vetettük alá. Orvosi vizsgálaton vett részt minden felvételre jelentkező tanulófiú is. A Röntgen-ágyút legelőször a Csonka Gépgyár vette igénybe Magyarországon, ezzel két fertőzéses tüdőbajos esetet derítettünk fel. Mindkettőt tüdőszanatóriumba juttattuk, és teljes fizetésüket egész betegségük tartamára folyósítottuk. A Gyár alkalmazottai egyszerre mentek szabadságra. Törődött, idősebb munkatársainkat a gyári szabadság idején – a Gyár terhére – üdülni küldtük Mátraszentimrére, illetve Sopron vidékére. A „túlfáradás” megelőzésére megfelelő magasságra beállított forgó, ill. támlásszéket, vagy esetleg biciklinyereghez hasonló ülőkét adtunk a gépek mellé, hogy dolgozóink lábaikat megkímélhessék. A gyári orvos végigvizsgálta összes alkalmazottunkat, hogy nincs-e bokasüllyedésre hajlamuk, mely gerinc- és hátpanaszokhoz vezethet. Akinek volt, annak cipőbetétet csináltattunk. Télvíz idején a megfázásos betegségek megelőzésére – azon dolgozóink részére, akiknek az udvarra rendszeresen ki kellett menni – kabátokat, bekecseket akasztottunk a kijáratok ajtajára, hogy azok bármely pillanatban kéznél legyenek. Megköveteltük, hogy ezeket felvegyék.

Pihentető étkezés. Súlyt helyeztünk arra, hogy dolgozóink meleg ebédet fogyasszanak. Kezdetben egy közeli kifőzdével kötöttünk szerződést, hogy tápláló, kevéssé fűszerezett ebédet szolgáltasson. 1941 tavaszán, új gyárhelyiségünkben, a Fehérvári úton, saját modern, higiénikus, gőzzel főző konyhát rendeztünk be. Szakácsmesterként Domafalvi Andrást, az Országos Kaszinó volt szakácsát alkalmaztuk. Domafalvi Franciaországban tanulta a mesterséget, sőt egy közkedvelt szakácskönyv írójaként is ismerték. Háromfogásos ebédet biztosítottunk, egymásba illő, ovális porcelán tálacskákban, melyeket dolgozóink egy ügyes kis hordozó szerkezettel együtt kaptak kézhez, evőeszközzel, papírszalvétával és egy szelet kenyérrel. Az ebéd árát kedvezményesen állapítottuk meg. A gyári ebédjegy megváltása nem volt kötelező. Aki hazulról hozott magának ebédet, az reggel a portásnál leadhatta patent főzőlábosát. Ezeket felvitettük az étkezde folyosóján lévő gőzzel fűtött melegítőszekrénybe, melyet megfelelő időben bekapcsoltak, úgy, hogy az ételek ebéd idejére  kellő hőmérsékletűek legyenek. Az étteremben egyidejűleg 600 személy foglalhatott helyet. A tanulófiúk, amikor létszámuk már megnőtt, később étkeztek. Műhelyenként felváltva, öt-öt perces eltolódással szólt az ebédre hívó csengő, hogy sem a mosdókban, sem az ebédkiosztásnál torlódás ne legyen. Az étkezdében mindenki az érkezés sorrendjében foglalt helyet. Mindenki, – az igazgatót is beleértve – ugyanazt az ebédet kapta.

Válogatott hanglemezműsort közvetítettünk az ebédidő első felében, diszkrét hangerősséggel. Az étkezés után csendet biztosítottunk azoknak, akik esetleg rövid időre pihenni kívántak. Eleinte nyugágyakról is gondoskodtunk idősebb munkatársaink részére. Az étkezés előtti kézmosás előmozdítása céljából, a gyárépület tervezésénél gondunk volt arra, hogy a dolgozók az étkezőhelyiségbe csak a kézmosási lehetőséget biztosító előtéren át juthassanak. Itt 50 porcelánmosdó sorakozott egymás mellett, nem hideg és forró, de szabályozott langyos vízzel és szappannal.

Kedvezményes élelmiszer-ellátás. A háború előrehaladtával megnehezült a főváros élelmiszer-ellátása. Megjelent a kenyérjegy a többi élelmiszerjeggyel együtt, amit nem lehetett a tejbe aprítani, mert idestova a tej is eltűnt, mivel visszahúzódott a feketepiacra. Ezeket a háborús tüneteket már az I. világháborúból és az azt követő nehéz időkből ismertük, így idejekorán megszervezhettük élelmiszer-beszerző és elosztó csoportunkat.

Dolgozóink a kicsinyben való elosztásnál is a nagybani beszerzési árat fizették. Semmiféle adminisztratív költség, fuvarköltség vagy más részköltség, így az elosztó személyzet bérköltsége sem került elszámolásra. Ezzel a rendszerrel beosztottaink és hozzátartozóik nemcsak a munkaidő utáni sorban állástól szabadultak meg, de az inflációs időkben pénzükért értéket kaptak. Nem kellett keresetüket a kiüresedett üzletekben értelmetlenül elkölteni és az éppen kapható árut megvásárolni. Messze vagyunk még attól a kortól, amikor „a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet”, de különösen messze voltunk ettől a II. világháborút követő években, amikor a „bőség kosara” annyira üres volt, hogy abból egyaránt senki sem tudott semmit kivenni. Ezekben az években elértük az utópisták álmát, megszűnt a pénz értékmérő lenni – pedig rettenetesen sok volt belőle mindenkinek. Ekkor a kormány előírta, hogy a dolgozónak bizonyos minimális „tápértéket”: kalóriát kell juttatni. Az előírt kalóriát az üzemek maguk kombinálhatták össze abból, amiből tudták. Ha más nem volt, adhattak tököt tökkel, krumplit burgonyával. Hogy aztán a dolgozó családja hogyan lesz ellátva, arról a kormány nem tudott intézkedni.

Üzemünk ebben az időben a traktorjavításokon keresztül kiépítette már mezőgazdasági kapcsolatait. Támaszkodhatott élelmiszer-beszerző szervezetére is, és segítségével hamarosan áttérhetett az inflációs nullákból álló számolásról a természetbeni árukban való számlázásra. Ezzel elértük, hogy üzemünk a hatóság által előírt kalória többszörösét tudta dolgozóinak nyújtani, mégpedig a családtagok számával arányos mennyiségben. Már a háború alatt tejakciót szerveztünk. A fehér tejnek igen borsos fekete ára volt, de sokakon lehetett ezáltal segíteni. A gyomorfekélyesek és dolgozóink gyermekei térítés nélkül jutottak az így beszerzett tejhez.

Egyéb juttatások. Amikor egész Budapest didergett, a kórházak fűtetlenül álltak, üzemünk alkalmazottait kedvezményes áron tűzifával látta el. A tűzifa elosztását a Gyár dolgozóiból alakult Elosztó Bizottság intézte demokratikusan, a szükségesség sorrendjét gondosan figyelembe véve. E bizottság működése ellen soha a legkisebb panasz sem merült fel. Az ostrom utáni időkben, amikor dolgozóink villamosközlekedés híján nagyon sok cipőtalpat koptattak, gyárunk díjmentesen működő cipészműhelyt üzemeltetett. 27 olcsóbérű, modern komfortos kislakást utaltunk ki beosztottainknak a Gyár közelében. Ezek gyári lakások voltak, a lakbérkülönbözetet a Gyár vállalta magára.

Védekezés a káros szenvedélyek ellen. A Beveridge-terv az alkoholt a dolgozó ember egyik nagy ellenségének mondja. Sajnos, három jó munkásunkon tapasztaltuk, hogy mennyire igaz az, hogy „az alkohol öl, butít és nyomorba dönt”. Amíg mi voltunk a Gyár gazdái, nem fordult elő alkohol a Gyárban. A munkabért a hét közepén fizettük, hogy a hét végén ne legyen „dáridó”. Az alkoholistát figyelmeztetésként egyszerűbb munkára osztottuk be, súlyosabb esetben elvonókúrára küldtük. Az iszákos embereket, akik rossz hatással lehettek a többiekre, iparkodtunk „szökésre késztetni”. Amikor másoknak a fizetését önként emeltük, az alkoholisták a fizetésemelésből kimaradtak. Tudatosítottuk fiataljainkban, mi az alkohol hatása és átka. Iskolánkban ezzel a kérdéssel is részletesen foglalkoztak „a mindennapi élet órája” tantárgy keretén belül.

Az üzemi helyiségekben tiltottuk a dohányzást. Erre különösen nagy súlyt kellett fektetnünk kis műhelyünkben, ahol sokat dolgoztunk benzinnel, és fennállt a robbanás veszélye. A dohányosok részére olyan helyiséget jelöltünk ki, amelyben semmi éghető, gyúlékony tárgy nem volt. Itt gyufa helyett villamos öngyújtót szereltettünk fel. Napi két cigarettázási időt biztosítottunk munkaidő alatt a Gyár terhére. Aki ennél többet kívánt dohányozni, az saját időveszteségére tehette, és ez munkaidejéből levonásra került.

Kulturális létesítmények. Beveridge a tudatlanságot is a munkásember nagy ellenségei közé sorolja. Ezt vallottuk magunk is, és igyekeztünk dolgozóink szakmai és általános műveltségét fokozni, hogy „a szellem napvilága ragyogjon be minden ház ablakán”. Idős dolgozóinkat, akik valamikor kimaradtak az iskolából, beirattuk a polgári iskola megfelelő osztályába, tandíjukat fizettük, és könyveket vásároltunk számukra. Munkásaink részére műszaki zsebkönyvet jelentettünk meg. E könyv írói a Gyár kiváló mérnökei voltak. Tanulóinknak legjobb mérnökeink bevonásával magas nívójú gyári ipariskolát szerveztünk. Vezetésével Ecsődi Tibor volt műegyetemi adjunktust bíztuk meg. Az ipariskola egyik tanára Kovácsházy Ernő, később a Ganz MÁVAG Kossuth-díjas főkonstruktőre lett. Az oktatás magas szintjét bizonyítja, hogy ipari tanulóink közül az évek során többen gépészmérnöki oklevelet szereztek, és ma az ország különböző pontjain vezető állást töltenek be. Büszkék vagyunk, hogy Ilosvai Lajos egykori tanoncfiúnk jelenleg a Budapesti Műszaki Egyetem Gépjármű Intézetének professzora. Tanulóink közül került ki a Csonka Gépgyár jogutódjának, a Kismotor- és Gépgyárnak több vezetője, így annak egykori vezérigazgatója, Hantos József gépészmérnök is.

Az iparitanuló-iskola igazgatója, kulturális vezetője s egyben a magyar irodalom tanára, dr. Huszty Mihály volt, aki nagy nemzeti és tanári elhivatottsággal, odaadó türelemmel foglalkozott fiataljainkkal. Az irodalom, zene, képzőművészet és könyvkultúra terjesztésének elkötelezettjeként oktatott. Több emberséget, magasabb kulturális szintet igyekezett eljuttatni azokhoz a kisinasokhoz, ipari rétegekhez, amelyek humán műveltségét szívén viselte. Mérnöktovábbképző tanfolyamok megszervezésére Hornung Antal gépészmérnököt, a Ganz-gyár kutató osztályának vezetőjét kértük fel. Vetített képes előadásaira művezetőinket is meghívtuk.

2000 kötetes kölcsönkönyvtárunkban irodalmi értékű műveken kívül műszaki könyvek, népszerű tudományos kiadványok és szórakoztató olvasmányok álltak a munkások és tisztviselők rendelkezésére. Dolgozóink évente átlag 16 könyvet vettek ki a könyvtárból. Minden évben kétszer gyári könyvnapot rendeztünk, amelyeken kedvezményesen árusítottuk a könyveket. Volt könyv, amelyből egy-egy könyvnap alkalmából 300 került eladásra. Fontosnak ítéltük, hogy a korabeli értékes sajtótermékek mindenkihez eljussanak. Az egyik kedvelt napilapot pl. 150 példányban rendeltük meg, s az újságot motoros küldönc hozta a Gyárba, frissiben, amint az a nyomdából kikerült. Az újságokat munkásaink közt szétosztottuk. Az éjszakai műszakban dolgozók egy másik lapot olvashattak. (A Csonka-gyári újságokról egy ismert publicista emlékirataiban említést is tesz.) „Híradó” néven kis gyári újságot indítottunk nem sokkal az ostrom kezdete előtt. A szép reménnyel indított lapból az ostrom miatt sajnos csak néhány példány jelenhetett meg.

Ismeretterjesztő és szépirodalmi előadások megrendezésére a Gyár kultúrtermében havonként egyszer került sor, amikor is a magyar irodalom jelesei és más közéleti személyiségek szóltak dolgozóinkhoz. Munkatársaink személyesen megismerkedhettek a hazai szellemi élet vezetőivel, olyan nevezetességekkel, mint Cholnoky Jenő, Eckhardt Ferenc, Miskolczy László, Nyírő József, Ravasz László, Tamási Áron, Veres Péter. Énekkart, zenekart szerveztünk. Ezeknek vezetője egy ideig Keresztessy István mérnökünk, később Haller József Zeneakadémiára járó munkásfiúnk volt. A színpadi, zenekari és énekkari próbákat munkaidő után tartottuk, de a ráfordított időt munkabérben, túlóraként megfizettük. Futballcsapatokat szerveztünk a Gyáron belül. A különböző csapatokban a játékosok váltakozva, tetszés szerint vettek részt. A mérkőzésnél a játék célja nem a győzelem, hanem maga a sport volt.

Tanulmányi kirándulások, majálisok megrendezését Radnóti Győző mérnökünk vállalta. Új gyárépületünk dísztermében színpad épült, és gyári színészgárda alakult. A színpadi szereplőket Ónody Ákos, a Nemzeti Színház aranygyűrűs művésze válogatta ki a dolgozók közül munka közben, amikor végigment köztük. Sok tehetséget fedezett fel. Közülük később ketten hivatásos színészek lettek. A mi tanulónk volt Szabó Gyula is, aki ma neves színész. Színpadunkon nemzetnevelő, jellemfejlesztő színdarabokat mutattunk be. Díjmentes nyelvtanfolyamokat tartottunk kiváló nyelvtanárok vezetésével német, francia, angol és orosz nyelvből. (Akkor is, amikor hadiállapot állt fenn Magyarország, a Szovjetunió valamint a nyugati hatalmak között.) Klubhelyiségünkben fehér abrosszal leterített kávéházi asztalok, pingpong, dominó, sakk, képes folyóiratok várták a munka után szórakozni vágyókat. Itt teát, tejeskávét, vajas kenyeret, süteményt lehetett jelképes áron vásárolni. A felszolgálást egy mezőkövesdi fiatal menyecske díszes matyó ruhában végezte.

Szemben a háborúval. Mindent elkövettünk, hogy munkatársainkat megvédjük a bevonulástól. Azokat a fiataljainkat, akik a megtévesztő propaganda hatására a Hunyadi páncélos és a Szent László SS alakulatokba önként jelentkeztek, mind visszahoztuk a Gyárba, majd a katonai parancsnokot kijátszva, hazaküldtük szüleikhez. Ezért fegyveres nyilasok hatoltak be ifj. Csonka János hivatalába, és csak egy véletlen mentette meg őt az azonnali kivégzéstől.

A leventekiképzést kivettük a katonaság kezéből. A leventeoktatót ui. a Gyár állományába vettük, részére rendszeres havidíjat biztosítottunk. Ezzel elértük, hogy a leventeoktatást nem a pocsolyás lágymányosi réten, hanem a Gyár nagytermében tarthatták és így a katonásdit iskolai továbbképző kultúrintézménnyé lehetett varázsolni. Amikor a front Budapest határát elérte, a kerületi leventeparancsnokot, N. N. ezredest kellő mennyiségű élelmiszerrel ellátva Győrbe szöktettük, hogy ne vezényelhesse ki leventéinket a csepeli harcvonalra. Megtagadva a katonai parancsot, egyetlen leventét sem engedtünk „bevetésre”. Fogságba hurcolt, vagy fogságban elhunyt alkalmazottaink ellátatlanul maradt családtagjai részére egészen az államosításig önként folyósítottuk az illető alkalmazott teljes fizetését. A hadifogságból betegen visszatérők a Gyár költségére üdülhettek, amíg munkabírásukat vissza nem nyerték. A homlokunknak szegezett 5 revolver ellenére megtagadtuk az eskü letételét a nyilas kormányra. A háború végén nem menekültünk Nyugatra és egyetlen gépet sem engedtünk Nyugatra szállítani.

Mérleg. Szociális törekvéseink jelentőségének megítélésekor nem volna méltányos az általunk jóval fél évszázaddal ezelőtt megvalósított vívmányokat a mai kor több évtizeddel későbbi eredményeihez viszonyítani. Abból, amit annak idején saját kezdeményezésünkként önként cselekedtünk, ma már sok minden természetesnek tűnhet. De valljuk, hogy a kezdő lépéseket mi tettük meg.

 
Kereszttűzben Nyomtatás E-mail

Ostrom után. A háborús események során a Csonka Gépgyár épületvagyona nem szenvedett lényeges károsodást és remélhető volt, hogy a Gyár a háborús terhektől felszabadulva a békés termelés vonalán folytathatja tevékenységét. A hadiállapot megszűntével ismét bebizonyosodott, hogy a Csonka Gépgyárnak az a kettőssége, hogy új gyártmányok készítésén kívül javító munkákkal is foglalkozik, a dolgozók részére igen nagy előnyt jelentett. A szovjet hadsereg, amely üzemünket a hadijog alapján saját céljaira dolgoztatta, háromnegyed éven át a végzett munkáért a Gyárnak semmit sem térített meg, ezért dolgozóink fizetéséhez szükséges pénzösszeget a Gyár javítórészlegének kellett megkeresnie. Ehhez segítséget nyújtott a Gyár katonai parancsnoka, Teodor Koljesznyikov gárdakapitány, aki nem gördített akadályt a javítórészleg tevékenysége elé. Minthogy az ország igásállat-állománya a háborús események következtében csaknem nullára csökkent, fokozott jelentőséget kaptak a traktor felújítási munkák. Ezeket a javítórészleg – Bacsák Nándor főmérnök irányításával – csak élelmiszerek és tüzelőanyag ellenében volt hajlandó elvállalni. Ezen józan döntés eredményeképpen a Csonka Gépgyár dolgozóit már az első évben is kellőképpen el tudta látni élelemmel és tüzelővel.

Javította az ellátási helyzetet, hogy gyárunk, amely elsőnek indult be a budai üzemek közül, elsőként teljesítette az előírt háborús jóvátételi feladatot. Ezért a szovjet hadsereg részéről több kedvezményben részesült, így folyamatosan ellátták üzemünket javítási és motorfelújítási megbízásokkal. Gyárunk kitűnő minőségű munkájával, gyors szolgáltatásával elérte, hogy a szovjet hadsereg még Ausztriából is hozzánk küldte el motorfelújítási munkáit. Ezekért a munkákért cukrot, cipőtalpat, munkásbakancsot, gyermekcipőt, ablaküveget, dorogi szenet stb. szereztünk be dolgozóinknak. Amíg más üzemek alkalmazottai koplaltak, fagyoskodtak, addig a mi dolgozóink, főleg Csonka Béla és Urbán János internátus-vezető, valamint tanulófiaink fáradozása és ügyessége révén, sohasem nélkülöztek.

Béketervek. Gyárunk vezetői már a háború alatt, de különösen annak utolsó esztendejében behatóan foglalkoztak azzal a kérdéssel, hogy miként lehet majd a háború után az üzemet a béke vágányára visszavezetni. Olyan cikkek gyártását tervezték, melyekkel egyben az ország gazdaságának is hasznot tudnak biztosítani.  Ilyen célzattal már a háború alatt megkonstruáltuk, és annak végére el is készítettük az első ún. Béke-motort, majd hozzáláttunk egy univerzális mezőgazdasági eszköz, a kapálógép előkészítéséhez. A kapálógépet az ostrom után valóban meg is építettük. Ha közbe nem jön az államosítás, és azt nem követik a Minisztérium szakszerűtlen döntései, ezzel a gépcsaláddal esztendőkre biztosítani lehetett volna a dolgozók kenyerét és a Gyár zökkenőmentes fejlődését.

Közel volt a megvalósításhoz a tervezett könnyű „munkásautó” is! Ezek az autók, a tervezők elképzelése szerint, külföldön is keresettek lettek volna, és jelentékeny hasznot hoztak volna az országnak. Hiszen Magyarország – nagyrészt Csonka János érdemeként – évtizedeken át élen járt Közép- és Kelet-Európában az autó- és motorgyártásban, sőt világszinten is kiváló értékeket produkált. Sajnos, az államosítás megakadályozta a terv valóra váltását.

Támadások tüzében. Ha őszinték akarunk lenni, meg kell vallanunk, hogy a Csonka Gépgyár az ostrom után – a nagy jelentőségű kapálógép, valamint a jóvátételre készült dugattyúk és dugattyúgyűrűk gyártásának elindításán kívül – műszakilag alig-alig fejlődött, energiájának és gazdasági erejének java részét dolgozói jólétének biztosítására fordította.

Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy ehhez a törekvéshez a Gyár, – mint az ország élenjáró szociális üzeme – az illetékes tényezőktől minden segítséget megkapott. Éppen ellenkezőleg történt: az állam például még azon tartozásait sem volt hajlandó folyósítani, amelyek a Gyárat a jóvátételi munkák fejében megillették volna. Ezenkívül egyes sajtóorgánumokban olyan közlemények láttak napvilágot, amelyek a Gyár jóhiszemű törekvéseit ferde megvilágításban tüntették fel. Ezek a képtelen rágalmak az ott dolgozókat ugyan nem tévesztették meg, de a kívülállókban kedvezőtlen benyomást kelthettek. Mi sem könnyebb, mint valakit a valóságtól eltérő híresztelésekkel a közvélemény előtt befeketíteni. Parragi György szerint „Nincsen olyan tény, amiből a szenzációéhes újságíró – egy kevéske hazugsággal – ne tudna rémregényt vagy ragyogó riportot írni”. Ezt a kijelentését 1944. március 17-én, két nappal a német megszállás előtt a Szent István Társulat nagytermében tartott vitasorozaton tette, melynek aznapi témája ez volt: „Mit vár a munkás az újságíróktól?”.

A rágalmazó közlemények egy tipikus példájaként említhető többek közt a Kossuth Nép című kiadvány 1948. május 23. számában megjelent alábbi szöveg: „Menjünk vissza 1944-be ─ mondta Schmidt László, az államosított Csonka Gyár MDP-szervezetének a titkára. A két Csonka a munkások számára hatóságilag kiutalt negyven sertést a gyár udvarán levágatta, azután a húst – no nem osztotta szét, hanem – elszállította Budatéténybe, ahol egy pincébe befalaztatták. »Jó lesz az ostrom utánra« mondták és gondolatban hozzátették »Jó, magunknak«”. Ezzel szemben a valóság az volt, hogy az említett sertéseket nem a hatóság utalta ki számunkra, hanem azokat saját magunk vásároltuk össze a feketepiacon, dolgozóink részére. Ezt minden eshetőségre való tekintettel akkor cselekedtük, amikor még nem tudhattuk, hogy Budapestet ostromolni fogják. De éreztük, hogy viharfelhők gomolyognak a fejünk felett, hogy valami nagy baj közeleg. Vajon tehettük-e a munkatársaink érdekében beszerzett tartalék húst és zsírt – az egyre fokozódó légitámadások idején – biztosabb helyre, mint budatétényi üzemünk föld alatti tárnáiba?

Nem sokkal a Gyár államosítása előtt példátlan esetre került sor. F. Klára újságírónő tolmácsolásával két angolul beszélő úriember jelent meg a Gyárban, s a Montreal Tribune munkatársainak adták ki magukat. A feltaláló, Csonka János fiaival szerettek volna találkozni. A látogatást követően F. Klára újságírónő valótlanságokat tartalmazó újságcikket jelentetett meg. A hírhedt riport alapján ifj. Csonka Jánost a Népügyészség azonnal beidézte és ellene „népellenes magatartás és izgatás vádjával” eljárást kívánt indítani. A tárgyalásra 12 terhelő tanút idéztek be, köztük Demcsik Gézát és a konkurens cég részéről Weisz Ármint. Weisz Ármin beszámolója szerint az ügyész az asztalt verve volt kénytelen beismerni, hogy ifj. Csonka János ellen képtelen vádirat összeállítására, mivel valamennyi beidézett tanú nem „terhelő”, de védőbeszédet mondott. Az ügyész teljes megrökönyödésére Demcsik Géza pl. elmondta, hogy amikor őt internálták, felesége  a Csonka Gépgyártól hónapokon át megkapta férje teljes járandóságát, a gyermek után a szülési segélyt, sőt a szokásos gyerekkocsit is. Ami ifj. Csonka Jánost végleg megmentette az újságriport következményeitől, az tulajdonképpen egy szerencsés véletlennek tudható be. Az állítólagosan vele készített riport idején ugyanis igazolni tudta, hogy vidéken tárgyalt. Az is szerencse, hogy – az akkori körülmények között – mindezek tisztázására egyáltalában lehetőséget biztosítottak számára. F. Klára ezek után vádját tévedésnek minősítette, s beismerte, hogy Csonka Jánossal nem találkozott. Megjegyzendő, hogy a Gyár új pártaktivistái – tehát azok, akik csak az ostrom után kerültek a Gyárba – oly felháborítónak találták a tudatosan kitervelt támadást, hogy személyesen tiltakoztak ellene a XI. kerületi pártbizottságnál. Igen jellemző a képtelen hangulatkeltési kísérletekre az akkori idők egyik szereplőjének, Gréczi Andrásnak az a vádja is, amelyet ifj. Csonka János igazoltatásakor dobott a mérleg serpenyőjébe. Azt állította ui., hogy ifj. Csonka János „meghosszabbította a háborút, mert munkásait bőséggel ellátta élelmiszerrel”. Ebből az álokoskodásból persze az következnék, hogy a legfukarabb munkaadót kellett volna kitüntetni békedíjjal!

A valótlan híresztelések azt a gyárat támadták, amelyről nyolc évvel az államosítás után maga az államosítást végrehajtó igazgató Bartha Bertalan így nyilatkozott a Szabad Nép 1956. október 22-i számában: „Van ám itt jó törzsgárda. Szerencsére sikerült megmenteni a »Csonkásokat«… a régi Csonka-gyárban a múlt rendszerben országszerte is híres szociális ellátásban részesültek a dolgozók… Ezért jöttek ide szívesen dolgozni a munkások, akiknek nagy része itt is tanulta a szakmát, a korszerű gyári műhelyben… Bizony a szakszervezetnek is nem e szociális vívmányok eltörlésén, egységesítésén, hanem inkább továbbfejlesztésén kellett volna munkálkodnia az államosítás után.” Ezeket a szavakat az a Bartha Bertalan mondta, aki előzőleg a Vasas Szakszervezet főtitkára volt, és aki annak idején nem túl barátságos módon vette át a Csonka Gépgyár alapítóinak kezéből a stafétabotot.

Csonka János Gépgyára békében és háborúban kiállta a történelem tűzpróbáját. És éppen a legilletékesebb, az államosító gyárvezető tett tanúbizonyságot arról, hogy létezett egy magánkézben lévő üzem, amelynek ugyanúgy sikerült biztosítani a szociális egyensúlyt munka és tőke közt, mint azt ma az állami kézben lévő üzemek igyekeznek megvalósítani. Az imént idézett sorok, éppen annak a lapnak a hasábjain jelentek meg, mely korábban a személyünket támadó cikkek közlésében élen járt. Az események váratlan fordulata révén – mintegy késői történelmi igazságszolgáltatásként –, e sorok egyben az említett lap hattyúdalát is jelentették. Fenti riport 1956. október 22-én jelent meg. Ki gondolta volna, hogy másnap megremeg a föld, „Föltámadott a tenger” és e lapot eltemetik saját rendszerének romjai. De az a pár sor, ami ebből a korból rólunk fennmaradt, olyan mint egy emléktábla, amelyre csak annyit véstek: GLORIA VICTIS. Késői elismerés a legyőzötteknek. A történelem bennünket igazolt.

 
Kiegészítő adatok Nyomtatás E-mail

Az államosítást követően a Csonka Gépgyár nevét a hatóságok „Kismotor- és Gépgyár”-ra változtatták, és igyekeztek Csonka János emlékét és a Csonka Gépgyár jelentőségét elhomályosítani.

Csonka Béla és János, Mária húguk kíséretében, 1948 áprilisában elhagyni kényszerültek Magyarországot és feleségeik, négy-négy gyermekükkel éveken át nem követhették őket külföldre. Csonka János családját 1951-ben kitiltották Budapestről és vidékre telepítették ki. A kitelepítéskor Csonka Jánosné kénytelen volt hátrahagyni életveszélyes szívbelhártya gyulladásban fekvő fiát, akiről nem tudhatta, viszontlátja-e még. 1959-ben – nemzetközi nyomásra – a magyar kormány végül is engedélyezte a családtagok külföldre való távozását. A két legfiatalabb gyermek csak akkor ismerhette meg édesapját. 1948 és 1959 között a két Csonka-fivér apátlanul maradt családjait a volt Csonka Gépgyár dolgozóinak egy csoportja rendszeres anyagi támogatásban részesítette. Vállalták ezt az anyagi áldozatot annak ellenére, hogy tudták, komoly megtorlásban lenne részük, ha a hatóságok tudomására jutna. A Csonka-testvérek életművének ez volt talán legszebb, legemberibb elismerése. Csonka János 12 unokája közül kettő ma is Magyarországon él, kilencen pedig Amerikába távoztak. Ott mind az öt fiú műszaki ill. tudományos pályára lépett. A fiúk közül János 32 éves korában baleset áldozata lett, ketten mérnöki munkakörben dolgoznak és kettő egyetemi tanár. A lányok közül kettő laboratóriumban dolgozik, egy pedig tanári pályát választott, jelenleg egyetemi oktató. Csonka Béla és János életük végéig aktívan dolgoztak, mint gépészmérnökök. Motorokkal kapcsolatos kísérleteiket 1981-ig folytatták, utolsó találmányukat 1978-ban szabadalmaztatták. Csonka János 1981-ben, 84 éves korában, Béla 1990-ben, 90 éves korában Buffalóban (USA) hunyt el.

1965-ben Csonka János szülőházát Szeged városa emléktáblával jelölte meg. Az utóbbi évtizedek során többek között Szegeden, Budapesten és Diósgyőrött utcákat, teret és iskolákat neveztek el Csonka Jánosról, emlékére a Magyar Posta bélyeget adott ki. 1991-ben az általa alapított gépgyár újra felvette a Csonka János nevet.

Csonka János eredeti alkotásainak nagy része elpusztult a háborús rombolás, az államosítás és az újra privatizációval járó zűrzavarok következtében. Egy részüket azonban sikerült megmenteni barátok, volt munkatársak és a hagyományok értékét felismerő sok más személy önfeláldozó segítségével. Budapesten, a XI. ker. Bartók Béla út 31. sz. alatt, az egykori „kis műhely” helyén ma múzeum épül, hogy névadójának emlékét az utókor számára megőrizze.

1966. március 7.

Csonka Pál L., Oregon (USA)

 
Gyáralapítás és újabb szabadalmak Nyomtatás E-mail

Csonka nyugalomba vonulása előtt a műegyetem tanműhelyében öt kis szerszámgépet készített magának: egy esztergapadot, egy maró-, egy fúró-, egy fűrész- és egy gyalugépet. Ezeknek a gépeknek a birtokában 1924. év végén – 73 éves korában – kis gépműhelyt rendezett be Budapesten a XI. Bartók Béla út 31. sz. bérház alagsorában minden anyagi tőke nélkül, de annál nagyobb erkölcsi tőkével.

Csonka János, aki a jó kedvvel végzett szüntelen alkotó munkában testi-lelki frissességét épen megőrizte, fiatalos lendülettel kezdett ismét munkához. A kis műhely, melynek munkásai  szegedi hagyományoknak megfelelően kezdetben Csonka fiai voltak, pontos és szakszerű munkájával hamar közismertté lett, és gyors fejlődésnek indult. A kis javítóműhely rövidesen áttért motoralkatrészek gyártására, majd 1925-től kezdve visszatért Csonka hagyományos munkaterületéhez: a motorgyártáshoz.

Csonka még a Bánki részére készített kéthengeres „boxer”-motor készítése kapcsán megismerte azokat az előnyöket, amelyeket ez az elrendezés a gyakorlatban jelentett. Csak ezeknek a motoroknak rázásmentes, kiegyensúlyozott szerkezete tette lehetővé, hogy azokat Bánki a budapesti lóvasút rozoga kocsijainak hajtására felhasználhatta. Ennek nyomán elindulva Csonka kéthengeres csónak-külmotort tervezett, amely sok tekintetben mintájául szolgál a későbbi rohamcsónak-motoroknak. Ezt követőleg ugyancsak szembenfekvő elrendezésű, úgynevezett „boxer”-motorokat készített a MÁV vasúti hajtányai részére. Később léghűtéses, majd vízhűtéses, gyorsjárású boxer-motorokat szerkesztett hordozható áramfejlesztő gépek hajtására. Utóbbiak rádiótechnikai és üzemi célokra termeltek áramot, vagy láncfűrészt, szerszámgépet, kompresszort, tűzoltó szivattyút hajtottak.

A különféle új motorfajták tervezése és gyártása új meg új feladatokat jelentett, s nem egy elmés, új szerkezet kialakítására vezetett. Ebből az időből származik Csonka utolsó három szabadalma is, melyek jelentősen hozzájárultak a gyárban készített motorok sikeréhez.

Forrás: Ifj.Csonka János-Csonka Béla: A Csonka Gépgyár önéletrajza (részletek)